Lé­nárd Sán­dor író, költő, for­dí­tó és orvos (1910-1972) élete az örö­kös új­ra­kez­dés je­gyé­ben telt el: há­rom­szor cse­rélt hazát és nyel­vet, ami­kor az első vi­lág­há­bo­rú után szü­lő­vá­ro­sá­ból, Bu­da­pest­ről Bécs­be, onnan az Ansch­luss elől me­ne­kül­ve Ró­má­ba, végül a hi­deg­há­bo­rús Eu­ró­pá­ból egy bra­zí­li­ai fa­lu­ba, Donna Em­má­ba ke­rült.

Ma­gyar ol­va­sói a hat­va­nas évek végén is­mer­ték meg. Meg­je­len­tek a bra­zí­li­ai re­me­te­sé­gé­ről hírt adó me­mo­ár­re­gé­nyei - Völgy a világ végén;  Egy nap a lát­ha­tat­lan ház­ban -, me­lyek­ben az ős­er­dő pe­re­mén levő kis falu or­vos-pa­ti­ku­sa­ként meg­élt min­den­nap­ja­i­ról szá­mol be, il­let­ve a Római tör­té­ne­tek, mely­ben  az olasz­or­szá­gi há­bo­rús éve­ket raj­zol­ja meg. Ám ezek­ben a mű­vek­ben csak tö­re­dé­ke­sen esik szó élete első éve­i­nek két szín­he­lyé­ről .

Ez a hi­ány­pót­ló, a Lé­nárd-ké­pet ki­egé­szí­tő, ma­gya­rá­zó és sok­ban meg­vi­lá­gí­tó  kötet, a fi­a­i­hoz írt két le­ve­lét, és né­hány ver­sét mu­tat­ja be.  Fényt vet Lé­nárd éle­té­nek első, a nagy­kö­zön­ség előtt is­me­ret­len idő­sza­ká­ra, a gyer­mek­kor­ra, a csa­lá­di le­gen­dák­ra, egy­szó­val az író gyö­ke­re­i­re.