A könyv a nagy sikerű Festménytörténetek folytatása.
Daniel Arasse az EHESS (École des Hautes Etudes en Sciences Sociales:
Társadalomtudományi Felsőfokú Iskola) művészettörténeti és elméleti
kutatócsoportjának vezetője, nagy jelentőségű művek szerzője
volt. Jellemzésképp legjobb, ha őt idézzük:
- Egyszerűen csak megpróbálom nézni a képet. Elfelejteni az ikonográfiát. Rájönni, hogyan működik...
- Ez nem művészettörténet.
- Fogalmazzunk
úgy, hogy ez nem szokás a művészettörténetben. De talán ideje lenne,
hogy ez megváltozzon. Ha a művészetnek volt története, és ha még mindig
van, az a művészek munkájának köszönhető, és részben annak, ahogyan ők
nézték a múlt műveit, ahogyan magukévá alakították őket. Ha nem próbálja
megérteni ezt a tekintetet, megtalálni egy régi képben azt, ami a
későbbi művész tekintetét magára vonhatta, akkor lemond a
művészettörténet egy részéről, épp a legművészibbről. Az Urbinói Vénusz esetében ez annál is sajnálatosabb, mert az Olympia hozzájárult a modern festészet születéséhez. És maga, aki
művészettörténettel foglalkozik, úgy ítéli meg, hogy ez a kérdés magát
nem érinti? Minden további nélkül lemondhat róla, hogy az Urbinói Vénusz kivételes utóéletével foglalkozzék? Pedig része annak, amit maga a
festmény „kritikai fogadtatásának” nevez, még akkor is, ha egy festő
elemezte, és nem egy író.
- Akárhogy is, Manet nekem ad igazat. Ő is
egy pin-upot látott a képben, vagy ha magának jobban tetszik, egy
kurtizánt, hiszen egy kuncsaftját váró prostituáltat csinált belőle...
- Már
megint az ikonográfia! De hát nézzen oda a képre! Én a kompozícióról, a
térviszonyokról, az alakok és a háttér, a nézők és a szereplők közötti
kapcsolatról beszélek!
- Erről már mindent elmondtak.
- Biztos benne?