Kölcsönös tudás

Van úgy, hogy fél­sza­vak­ból is meg­ért­jük egy­mást, más­kor a leg­gon­do­sabb oda­fi­gye­lés sem elég ahhoz, hogy rá­jöj­jünk, mit akar a másik. Ahhoz, hogy együtt­mű­kö­dés (vagy éppen ver­sen­gés) jö­hes­sen létre, közös és köl­csö­nös fel­ké­szült­sé­gek­re van szük­ség. Ami­kor kom­mu­ni­ká­lunk, akkor sok­szor ezek­nek a fel­ké­szült­sé­gek­nek az ala­kí­tá­sa a cé­lunk. Ugyan­ak­kor az, ami le­he­tő­vé teszi a kom­mu­ni­ká­ci­ót – mint az együtt­mű­kö­dés egy ha­té­kony mód­ját –, ezek­nek a közös és köl­csö­nös tu­dá­sok­nak a meg­lé­te. Éppen ezért a kom­mu­ni­ká­ció­ku­ta­tás­nak – aho­gyan más disz­cip­lí­nák­nak is – fon­tos kér­dé­se, hogy mi­ként ír­ha­tók le ezek a közös és köl­csö­nös fel­ké­szült­sé­gek és vál­to­zá­sa­ik. Jelen munka is ezzel a kom­mu­ni­ká­ció­di­na­mi­kai kér­dés­kör­rel fog­lal­ko­zik, be­mu­tat­va egy le­het­sé­ges meg­kö­ze­lí­té­sét a prob­lé­má­nak.